Pholan az utolsó vizsgájára készült. Fején felhallgatóval a földön ülve próbált tanulni. Már vagy fél órája nézte ugyanazt az oldalt, de nem sikerült megjegyeznie. Gondolatai minduttalan elkalandoztak.
    Még csak két hónapja lakott együtt unokanõvéreivel, de úgy érezte, évek óta ismeri õket.
    Csak a szülei hiányoztak neki. Mikor délután hazaért az iskolából, mindig várta, hogy anyja egyszer csak kilép a konyhából, de ilyenkor rájött, ez lehetetlen. Most is rá gondolt, könnyei eleredtek. Észre sem vette, hogy álomba sírta magát.
    Álmában ugyanarra a helyre került, ahová már olyan sokszor. Egy hatalmas folyosót látott, ahol mindig más nõ jelent meg. Mindannyian benyitottak egy ajtón, majd eltûntek.
    Itt felriadt. Lentrõl beszélgetés szûrõdött fel. Mikor lement, a nappaliban Morris felügyelõvel találkozott.
    - Szia Pholan. Hogy megy a tanulás?
    - Ez már az utolsó vizsgám lesz, hál' Istennek.
    - Majd drukkolok.
    - Kössz.
    - Phoebe. Beszélnem kell veled.
    - Valami baj van?
    - Még nem tudom. El tudnál jönni velem most?
    - Persze. Pholan gyere te is!
    Útközben Morris elmesélte, hogy már több nõt is találtak a lakásukon, holtan. Az orvosaik szerint teljesen egészségesek voltak, reggelre viszont mind meghaltak.
    - Gondolod démon?
    - Ezt szeretném kideríteni.
    A nõ lakása teljesen úgy nézett ki, mint minden más egyedülálló, 40 éves nõé. A nõ az ágyán feküdt, úgy mintha aludna. Csak az arca fehérsége árulta el, hogy halott.
    Mikor Pholan ránézett, elképedt. Ugyanaz a nõ volt, akit nemrég álmában látott. Õ is benyitott egy ajtón és eltûnt. Döbbenete Phoebe figyelmét se kerülte el, de nem szólt semmit.
    Miután Morris mutatott nekik még pár képet - szintén halott nõkrõl- és megígértette velük, hogy szólnak, ha megtudnak valamit, hazamentek.
    Otthon Phoebe leültetet Pholant.
    - Ismerted?
    - Nem. Csak láttam már. Álmomban!
    - Kit láttál álmodban?- lépett hozzájuk Piper és Paige.
    - Leo!- hívta Pholan.
    - Igen?
    - Hallgassátok!- mondta, majd nagy levegõt véve belekezdett.- Már hetek óta ugyanazt álmodom. Elõször nem tulajdonítottam neki nagy jelentõséget. De az a nõ, akihez Morris hívott minket szerepelt az álmomban, ugyanúgy, mint a többi, akiknek a képét mutatta. És mind halottak.
    - Mit csináltak az álmodban?- kérdezte Leo.
    - Egy hosszú folyosón álltak, ahonnan rengetek ajtó nyílt. Mind ugyanazt az ajtót nyitották ki, ahonnan aztán meleg csapott ki, majd eltûntek.
    - Álomdémon?- kérdezte Paige.
    - Még nem tudom. Utána kell néznem. A legjobb az lesz, he addig ébren maradtok, míg ki nem derítjük, mi folyik itt.- mondta Leo és eltûnt.
    Pholan nem is gondolta volna, hogy a kényszer ébrenlét ilyen fárasztó. Még csak 24 órája voltak fent, de már nem tudta mivel lefoglalni magát. Eleinte tanulni próbált, majd Phoebenek segített, végül bement Paige- hez a munkahelyére.
    - Soha nem gondoltan, hogy ilyen nehéz fennmaradni.
    - Siethetne már Leo egy kicsit.- mondta Paige, s mint varázsütésre, megcsörrent a telefonja. Piper telefonált, hogy Leo talált valamit, sürgõsen haza kellene menniük.
    - Add a kezed!- mondta Paige, és már otthon is voltak.
    - Mit találtatok?
    - Ahogy mondtad, álomdémon.
    - Hogy tudjuk megállítani?
    - Ki kell csalogatni az álomból. Ez a legnehezebb. Ha ez megvan, csak egy igézet kell, ami elpusztítja.
    - És mikor alhatunk?
    - Ha sikerült megölni!
    - Szuper!
    Már 49 órája voltak fent, mikor Paige nem bírta tovább. A szobájában, olvasás közben megjelent elõtte Phoebe, aki arra buzdította, aludjon nyugodtan, elmúlt a veszély. Paige engedett a csábításnak, és mély álomba megült. Álmában õ is arra a folyosóra került, amelyiket Pholan oly sokszor látta. A folyosóról rengeteg ajtó nyílt. Az ajtókra különbözõ helyek nevei voltak felírva. Paige sokat gondolkodott, mielõtt döntött volna. Végül ugyanazt az ajtót választotta, mint elõtte mindenki.
    Eközben Piper ebédet fõzött Pholannal.
    - 49 óra. Sose gondoltam volna, hogy ennyi ideig nem alhatok.
    - Én is ezt mondtam Paige- nek. Tényleg, hol van most
    - Fenn a szobájában
    - Megyek, szólok neki. Remélem nem alszik.
    Már mikor felfele ment, furcsa érzése támadt. Mikor benyitott a szobába, rögtön látta, hogy elkésett. Paige egyenletesen lélegezve aludt az ágyon. Becsukta az ajtót, és visszament a konyhába.
    - Leo! Mennyi idõ, míg meghalnak?
    - Ez attól függ, meddig tudnak ellenállni. Miért?
    - Paige, elaludt.
    Az ajtón túl Paige, ha lehet még hosszabb és keskenyebb folyosón állt, mint elõtte. A folyosó teljes hosszán apró párapamacsok repkedetek. A talaj folyamatosa lejtett, mintha a pokolba vezetne.
    Hosszú gyaloglás után egy széles terembe találta magát. A falak mellett nõk álltak. Néhányan még a színes valójukban látszódtak, de voltak, akik már megszürkültek.
    Ezalatt a három boszorka Leoval, és az idõközben hazaérkezõ Colelal a nappaliban beszélgetett. Cole pont ellentétes véleményen volt, mint Leo. Szerinte igenis az álomban kellene legyõzni a démont, hisz maga is egy álomban született.
    A beálló csendet Pholan törte meg.
    - Elegem van!- kiáltotta.- Várni, várni, és megint csak várni. De mire? Hogy a démon becsenget, hogy "hahó, itt vagyok. Nem akartok megölni?" Röhej. Ahelyett hogy itt sajnálnánk magunkat, tenni kéne valamit. Ha még nem fogtátok volna fel, Paige is odaát van!- mondta, és felugrott a helyérõl.
    A hirtelen helyzetváltoztatás és a kialvatlanság miatt, azonban megszédült. Ha Leo nem kapja el, talán még össze is esik.
    - Csak lassan.
    - Láttam... láttam valamit.- mondta Pholan lassan.
    - Mit?- kérdezte egyszerre Phoebe és Piper.
    - Azon a folyosón álltam, ahol álmomban azok a nõk. Két ajtót láttam: az egyikre Menny a másikra Pokol volt írva. Az egyiken bementem.
    - Melyiken?
    - A pokol feliratun- mondta csendesen.
    A szobát ismét csend töltötte ki.
    - De miért a Pokol ajtón?- kérdezte Piper.
    - Nem tudom. Talán... Igen ez az, ezért!- kiáltotta Pholan.
    - Mi van? Nem értelek.
    - Figyeljetek. Az álmomban a nõk pont a másik ajtók választották, a Mennyet. És miért? Hát azért, mert ki az, aki önként a pokolba menne. Minden ember a Mennybe akar eljutni.
    - És?
    - A démon is erre épít. Elhiteti velük, hogy az az ajtó tényleg a Mennybe vezet, így azt választják. Ezzel pedig a saját halálos ítéletüket írják alá. Az út ugyanis a Pokolba, a démonhoz visz.
    - És te miért a Poklot választottad?
    - Ezért!
    - Ezt nem értem.
    - Hát, mert már tudjuk, hogy megy a választás. Csak a Menny feliratú ajtó visz a Pokolba, a többi nem. Ezért választottam azt. És nektek is azt kell, ha odakerültök.
    - Hova mész?- kérdezte Piper az elinduló Pholantól.
    - A konyhába.
    Mikor kiment, mindenki a hallottakon gondolkodott. Az elismerték, logikus gondolkodás, csak abban nem bíztak, hogy tényleg máshova vezet a többi ajtó. Elmélkedésüket hangos csattanás, majd tompa puffanás törte meg.
    Pholan a konyhaasztal mellett állt, mikor ismét megszédült. Keze elgyengült, elejtette a poharat, amit fogott, majd eszméletlenül esett össze.
    - Õ is odaát van.- mondta Leo, miután eltüntette az arcáról az üveg okozta vágásnyomokat, majd felvitte a szobájába.- Ketten maradtatok.
    Pholan az ismert folyosóra került, ahol habozás nélkül benyitott a Pokol ajtón. Odabent kellemes hûvös fogadta. Egy darabig elsétált, de messze menni nem mert. Tudta, hogy nõvérei is követni fogják, így a közelben akart maradni. Leült a fal mellé és várt.
    Otthon a teljes kétségbeesés lett úrrá a lányokon. Végül Piper úgy döntött bemegy a Clubba Leoval, míg Phoebe Cole- lal otthon marad. A tétlenség azonban arra vezette Phoebet, hogy húga után menjen.
    - Biztos, hogy jó ötlet?- kérdezte Cole.
    - Igaza volt Pholannak. Ha itthon ülünk és sajnáljuk magunk, semmire se megyünk. Talán ki tudunk találni valamit Piperrel, hogy ha mi is az álomba kerülünk, legalább legyen valami a kezünkben. Velem jössz?
    - Persze. De én vezetek!
    - Azt nem. Majd én.
    Végül is Phoebe ült a volán mögé. Cole aggódva figyelte szerelmét, de a bajt nem tudta megelõzni. Phoebe szeme leragadt, és hangos csattanással egy szemeteskonténernek csapódtak. Az ájult Phoebet Leo vitte haza, Cole pedig Piperhez sietett.
    Phoebe ezalatt maga is az álomfolyosóra került. Ott azonban kellemetlen meglepetés fogadta. Nem egy, hanem két Pokol feliratú ajtó állt egymással szemben. Phoebe nem tudta mit tegyen. Pholan nem mondta, melyik az az ajtó, amelyiket választania kell. De hát miért is mondta volna. Mikor õ jött, még csak egy ajtó volt Pokol nevû nem kettõ. Tudta, döntenie kell, méghozzá gyorsan. Végül a baj ajtót választotta. Az ajtón hûvös levegõ csapott ki. Phoebe egy alakot pillantott meg a félhomályban. Mikor közelebb ért vette észre, hogy Pholan az.
    - Hát te?
    - Megvártalak. Tudtam, hogy jöttök.
    - Van egy kis gond. Két ajtón van Pokol felirat.
    - Fenébe. Tudja, hogy felfedeztük a titkát. Remélem Piper is helyesen dönt.
    Piper ezalatt a Clubban várt. Mikor Cole egyedül jött, tudta, hogy minden elveszett.
    - Phoebe is...
    - Igen. Egyedül vagy.
    - De miért én? Miért én maradtam a végére? Egyedül nem tudok kitalálni semmit.- mondta, majd sírva fakadt. Cole gyengéden átölelte.
    - Sírj, csak sírj. Attól könnyebb lesz.
    - Aludni akarok. Ott lenni velük.
    - Akkor aludj, aludjál.
    A következõ percben Piper a folyosón találta magát. Ha Phoebenek nehéz dolga volt a két ajtóval, akkor Pipernek a hárommal még nehezebb. Kétségbeesetten forgolódott az ajtók elõtt. Mikor megállt lehunyta a szemét: "az ösztönömre fogok hallgatni"- döntötte el. Kinyitotta a szemét, és belépett a bal ajtón. Nem kellett sokat mennie, és beszélgetést hallott. Megkönnyebbült, mikor felismerte Phoebet és Pholant.
    - Hál' Istennek
    - Te is jó helyre nyitottál be.
    - Hát, nem volt könnyû dönteni, de sikerült. Hol vagyunk?
    - Valószínû egy ellenõrizetlen mellékfolyosón. Bár lehet, hogy nem is ellenõrizetlen. Ha azt is tudta, hogy rájöttünk az ajtók titkára, azt is tudhatja, hogy itt vagyunk. Most már semmi se biztos.
    - Merre menjünk?
    - Amerre az út visz.
    - És az merre visz?
    - Remélhetõleg oda, ahol Paige is van.
    Ezalatt Paige megpróbált beszédbe elegyedni azokkal, akik még színesek voltak, de nem sok sikert ért el. Az ideje vészesen fogyott, egyre több nõ szürkült meg, és maga is kezdett halványodni. Mivel õ aludt el leghamarabb, csak remélni tudta, hogy testvérei jól vannak, és hamarosan felébredhet. Mivel nem tehetett semmit, leült, és gondolataiba mélyedve remélt.
    Közben Piper és Phoebe Pholant követte. A lány - boszi adottságait kihasználva- töretlenül vitte õket elõre. Csak néha állt meg 1- 1 keresztezõdésben, de sose tért rá másik útra. Két nõvére kérdés nélkül követte. Az út egy darabig egyenesen vezetett, de aztán enyhén jobbra kanyarodott hosszú kilométereken át. A végén már visszafelé mentek.
    - Biztos, hogy jó fele megyünk?
    - Érzem.
    - Én csak azt érzem, hogy a levegõ egyre melegebb.
    - Akkor jó.
    - Mi jó- kérdezte Phoebe, de aztán csendben maradt. Fülét beszéd hangja ütötte meg. Pholan a fal mellé húzódott.
    - Most merre?
    - Balra.- léptek hangja koppant, majd egyre halkult, végül elhalt.
    - Kik voltak ezek?- kérdezte Phoebe.
    - Nem tudom, de most már biztos, hogy jó fele megyünk.
    - Remélem.
    Nem sokkal késõbb beértek egy hatalmas terembe. A tér egyik oldala üvegbõl volt, amin át azt az üreget lehetett látni, ahol Paige és a többi nõ volt.
    - Ott van Paige!
    - Tudom.
    - Ki kell hozni.
    - De hogyan?
    - Igézettel.- mondta Pholan.
    - Hogy? Honnan vegyünk most egy falbontó igézetet?- kérdezte Piper.
    - Majd írunk. Csak gyorsa kell cselekedni, mert késõ lesz.
    Ezalatt az éber világban Leo és Cole aggódva figyelte a lányokat. Paige vészesen fehéredett, de a másik három se volt rózsás állapotban.
    Tanácstalanul álldogáltak, mikor csengettek. Leot meglepte Morris érkezése.
    - Tudtok már valamit?
    - Az attól függ.- mondta Leo, és bevezette a nappaliba.
    - Szent Isten. Csak nem?
    - De. Õk is bekerültek az álomvilágba, oda, ahova a többi nõ is. És ha nem sietnek, õk is meghalnak.
    Morris döbbent arccal ült le a fotelbe.
    Phoebe lázasan dolgozott az igézeten. Papír és toll nélkül testvéreire, és a saját memóriájára hagyatkozhatott.
    - Azt hiszem, megvan.
    - Rajta, mond!
    - Hol fal akadályoz, és utadra nem enged,
    Törjön utat mágikus erõ,
    Te meg lépj be, míg nem késõ!
    - Igen?
    - Ennyi.
    - Hát ez fantasztikus. Semmi se változott.
    - Nyugi. Majd én megpróbálom.- mondta Pholan, és elmondta az igézetet. Csodák- csodájára a fal megnyílt, és utat engedett nekik. Nõvérei döbbenten néztek rá, de mondani nem volt idejük semmit. Gyorsan átvitték a másik barlangba azokat, akik még éltek. Az utolsó nõ után a fal bezárult.
    - Sikerült.
    - Pholan! Mi folyik itt! Miért tudtad csak te használni az igézetet.- kérdezte Piper, de Pholan kitért a válasz elõl.
    - Paige! Jól vagy?
    - Hogy kerültök ide? Hogy fogunk így kijutni innen?
    - Pholan! Elõször arra válaszolj: mi ez az egész? Miért tudtad csak te használni a varázsigét?- lépett hozzá Piper.
    - Hát azért mert...
    - Mert?
    - Mert én irányítom az egész álmot.- kiáltotta, majd összeroskadt.
    - Hogy mííííííí?- kérdezték egyszerre nõvérei.
    - Igen, ez az igazság. Mikor Cole azt mondta, hogy a démon egy álomban született, már akkor gyanakodni kezdtem. Miért van az, hogy csak én látom az álmokat, és más nem. Igazából csak most, a varázsige miatt jöttem rá: azért, mert én hoztam létre ezt a világot, én teremtettem a démont a félelmeimbõl, és ezért én öltem meg a nõket.- tette hozzá csendesen.
    - Nem ez nem igaz.- kiáltotta Paige.
    - DE igen, igaz.- harsant egy férfihang a hátuk mögött.
    - Ki maga?
    - A húguk megtestesült félelmei.
    - Mit akar?
    - Õt.- mutatott Pholanra.
    - Azt már soha.- lépett elé Piper.
    - Csak utánunk.- mondta Phoebe.
    - Pontosan.- tette hozzá Paige.
    - Elég! Elég legyen.- kiáltotta Pholan.- Engedd el õket, és a többi nõt is. Neked csak én kellek. Azt se tudom, miért nem hoztál elõbb ide. Miért kellett annyi ártatlant megölnöd?
    - Nem tudod? Hát akkor gondolkozz! De tudod mit: Segítek. Minden nõ a szemed elõtt lépett be az ajtón, és tûnt el. Bár nem ismerted õket, de valamiért megijedtél. Minden egyes alkalommal.
    - A félelem. Abból a félelembõl táplálkozott, amit akkor éreztem. Így tudott megerõsödni.
    - Okos. Igazán okos lány vagy. Kár, hogy meg kell, hogy öljelek.
    - Ahhoz nekünk is lesz egy- két szavunk.- kiáltotta Piper, és megpróbálta felrobbantani, de a démon gyorsabb volt nála.
    A következõ pillanatban már õ támadott. De mielõtt célt érhetett volna csapása, Pholan eléjük ugrott. Az energia labda így õt találta el. Phoebe, Paige és Piper egyszerre kiáltottak fel. Elindultak felé, de félúton felemelkedtek, és lassan eltûntek a többi nõvel együtt.
    Szinte egyszerre ébredtek. Elõször fel se fogták mi történt. Csak akkor értették meg a dolgot, mikor Pholanra néztek. A lány testén a ruha teljesen szétszakadt, több sebbõl vérzett. Leo megpróbált segíteni rajta, de nem sokat tehetett.
    Eközben az álomban a démon majdhogynem örömtáncot járt. Mikor felfogta mi történt iszonyú dühös lett, de mikor meglátta a földön a lányt dühe elpárolgott, rájött, egyenes az útja a szabadba, a való életbe.
    Elindult kifelé, mikor egy hang szóalt meg mögötte.
    - Csak nem sietsz valahova?
    A démon megpördült a tengelye körül.
    - Te? Hisz téged megöltelek!
    - Látod, itt vagyok!
    - De hát...
    - Visz' lát!- kiáltotta Pholan, majd minden dühét, fájdalmát és félelmét beleadta az utolsó csapásba. Hatalmas, ezüst energia labda jelent meg a kezében, amit a démon felé dobott. A démon a megdöbbenéstõl nem tudott megmozdulni. Ott érte a halál, ahol állt.
    Pholan térdei megrogytak, majd összeesett. Egy fehér folyosón állt, már meg se lepõdött. A folyosó végén egy ismerõs hang csendült.
    - Anya?
    - Én vagyok. DE a te idõd nem jött még el. Menj vissza a nõvéreidhez. Nagyon aggódnak miattad. Légy jó. Szeretlek.
    - Anya, anya várj!- kiáltotta Pholan, de a folyosó eltûnt, õ pedig zuhanni kezdett. Hirtelen kinyitotta a szemét.
    - Phoe- be?
    - Én vagyok. Háll' Istennek, hogy visszajöttél.
    - Mindenki... Mindenki jól vagy?- kérdezte, miközben lassan felült.
    - Igen.
    - Mi történt?
    - Azt hittük, meghaltál
    - Én is. De aztán valami arra kényszerített, álljak fel. Ezután egy energia labda jelent meg a kezemben, amit a démonhoz vágtam, aki elpusztult. Eztán egy folyosóra kerültem, ahol... ahol anyukámmal beszéltem. Azt mondta, nem jött el az én idõm. Zuhanni kezdtem és felébredtem.
    - Ezekszerint anyukád az õrangyalod.
    - Talán. De az biztos, hogy megmentett.
    - Mond csak, miért volt fontos, hogy ne a Menny feliratú ajtón lépjünk be. Végül is ugyanoda kerültünk.
    - Hát elõször nem tudtam miért, csak sejtettem. De már biztosa tudom. Azért, mert az a folyosó meg volt átkozva. Aki arra lépett, annak csak a félelmein járt az esze, ami végül teljesen felemésztette.
    - De hát Paige- nek se lett baja.
    - Mert õ nem a félelmeire, hanem a reményre gondolt. Így is veszélyben volt, de koránt sem akkorában. Ha eluralkodott volna rajta a pánik, nem tudtuk volna megmenteni. De most ha megbocsátotok, megyek tanulni. Egy csomó nap kiesett.
    Két nappal késõbb még sötét volt mikor Felébredt. Lement a konyhába, írt egy levelet nõvéreinek, és meg se állt a suliig.
    Mikor Paige ment ébreszteni, meglepve látta, hogy már nincs a szobájában. A konyhába lépve megtalálta a levelét: "Nem tudtam aludni, bementem a suliba."
    Kilenc óra volt, mikor sorrakerült. Két és fél óra várakozás után végre megnyugodott. Bal kézzel húzott a tételek közül. Mikor meglátta a címet, örömében majdnem felkiáltott. Nem kellett tíz perc, már végzett is. Hazafelé bement az egyik üzletközpontba és bevásárolt.
    - Mikor hazaért, mindenkit a nappaliban talált. Még Morris felügyelõ is eljött.
    - Na! Hogy sikerült?
    - Hááát...- húzta õket Pholan.- Jelesre vizsgáztam!- kiáltott végül boldogan.
    - Gratulálunk!
    - Tessék, ez a tietek.- mondta Pholan, és mindenkinek odaadta, amit vett.
    Annyira belemerültek az ajándékokba és az ünneplésbe, hogy még az ebédrõl is elfelejtkeztek, ahogy mindenrõl, ami az elmúlt napokban történt.